Home > csillagszó > Gyújts gyertyát minden reggel!

Gyújts gyertyát minden reggel!

Gondolatok a Waldorf-iskolák alsó tagozatos reggeli fohászához

„Az a bölcsesség, amely abból születik, hogy az ember betekintést nyer a világ életébe, átmegy a vérébe, tetteibe, akaratába. Az ilyen bölcsességből születik az, amit „emberszeretetnek” nevezünk. Éppúgy, ahogy nem szükséges a kályhának olyasmiről fecsegni, hogy „kedves kályha, az a kötelességed, hogy bemelegítsd a szobát”, hanem egyszerűen csak meg kell rakni fával és be kell gyújtani, ugyanúgy tüzelő anyagot és tüzet kell adni az embereknek is, hogy a lelkük felgyulladjon, felmelegedjen és átfényesedjen. Ez a tüzelő anyag pedig nem más, mint a világ eleven megismerése, az emberi természet megértése, az emberi egónak a külvilág többi részével való harmonikus egybecsendülése.” (GA 58., 7. előadás)

Rudolf Steiner

A Goetheanum Pedagógiai Szekciója által kiadott Pedagógiai Körlevél 2020. húsvéti számában (No. 68.) jelentek meg Dorothee von Winterfeldt tollából azok a sorok, amelyek a Waldorf-iskolák alsó tagozatosainak szóló, Rudolf Steinertől származó reggeli fohászhoz kapcsolódnak. (Ezúton is köszönöm neki!) E cikk inspirált arra, hogy megírjam a bennem jó ideje felmerült gondolatokat erről a nagyszerű és bensőséges fohászról, amelyet a kicsik minden reggel mondanak a Földön a felkelő Nap első sugaraival. Mi merülhet fel a Waldorf-tanár lelkében, miközben maga is együtt mondja e sorokat a gyerekekkel?


Felragyog a nyájas Nap

Ő világít egész nap

A nappal meghatározója a Nap felkelése, amely beragyogja a földi világot. Ennek a földi világban van a legnagyobb jelentősége, hiszen odakint a Kozmoszban folyamatosan sugároz, ott nincs jelentősége nappalnak és éjszakának. E ritmusnak csak a földi világban van jelentősége, ahol én – mint ember – állok. Szemeim felnyílnak, ahogy a Nap felkel, sugarai által látom meg a körülöttem lévő világot. Tudatába kerülök én és nem-én létének, kapcsolatának, de legalábbis lesz egy alap-érzületem erről. Ám ez a Nap nem csupán mechanisztikus-csillagászati állócsillag: ez a Nap számunkra szeretetet sugároz és lényszerű. A kisgyermek lénye alapjaiban így éli meg a világot: lényszerűnek, szeretettel és jósággal telítettnek. Evidens, hogy a Nap „nyájas”. Ha felnőttként átgondoljuk, neki köszönhető nem csupán az, hogy elindul egy újabb „munkanap”, de a földi tudatom, az életem is; az, hogy a földi világ számomra élhető. Ez a lényiség árasztja magából mindazt, ami által nappal a nappal, s benne én emberként megélhetem magam. Ennek tudatában élővé válik számomra a Kozmosz, s szívemből kapcsolatot találok hozzá a Földről. E (magasabb) világ kísér egész napon át, minden nap.


Lélek-, szellemhatalom

Mozdítja lábam és karom

Antropozófiai tanulmányainkból tudjuk, hogy négyes lénytagrendszerünkben az alvás során a fizikai és az élettest az ágyban marad, mintegy növényi létbe merül, miközben lélektestünk és én-ünk a kozmikus világba terjed szét. Ott dolgozza fel a nappal során megélteket, elvégzi a karma-korrekciót, erőket merít az ősképek világából és a lélekvilágból, sorsa és nappali tettei szerint. A lélek-szellem, vagyis a lélektest (asztráltest) és az én a kozmikus ritmus szerint a nappal kezdetével, vagyis a Nap földi felkeltével tér vissza a földi színtérre, abba a létbe, ahol embernek éli meg magát. Az eddig növényi mozdulatlanságban lévő fizikai és élettest a visszatérő lélekszellem által mozdulhat meg: vagyis az asztráltest és az én hordozza azt az erőt, amely által a világban tevékeny lehetek, megélhetem és alakíthatom sorsomat és a világot. A növényekkel szemben az emberben meglévő lélektest alapjául szolgál a gondolkodás-érzés-akarat hármasságának, amelyet az én irányít. A lélektest hordozza a karmát is, amelyet az inkarnációk sorozatában exkarnált állapotában, a szellemi világban írt meg az ember, magas lények segítségével és közreműködésével. Az én a sorsnak ezen eseményei és adottságai szerint élheti meg magát, s alakulhat szabad lénnyé: tettei szerint. Tagjaim megmozdulása lelki-szellemi lényem visszatérésével, s a hozottak szerint és által jöhet létre. Újra embernek élem meg magam, kozmikus összefüggésekben. Reggel van.


A napfényben Istenem

Embererőm tisztelem

Fentebb már esett szó arról, hogy a földi én-tudatra való ébredés a lélektest és az én testbe merülésével, valamint a Nap földi felkeltével következik be. Felragyog a – lényszerű – Nap, emberi szemeim felnyílnak, érzékelem a világot, megkülönböztetem magamat a környezettől, vagyis én-nek élem meg magam. A napvilág és az ember közötti összefüggés nyilvánvalóvá válik. De hiába lenne napkelte, ha nem lenne mit ébresszen, ha az emberben nem rejlene benne az én mivolta.

Antropozófiai tanulmányainkból azt is tudjuk, hogy az ember fejlődésének egy bizonyos fokán lett csak ilyen értelemben ember: én-nel rendelkező földi lény. Ez az esemény a Föld-inkarnáció lemuriai korában történt meg, amikor is a Föld planétakorszak vezető szellemei, a Formaszellemek „tüzük egy szikráját adományozzák neki”. (Ld. A szellemtudomány körvonalai, GA 13.) Kik a Formaszellemek? Naplények! A Nap lényei ültetik az emberbe az ősi időkben, de a Földkorszakon belül, az én-t. Vagyis legbensőbb földi lényem léte – amely által embernek élhetem meg önmagam – Naplényeknek, a Nap lényeinek köszönhető. A felragyogó Nap sugarainak köszönhetem mind a múltban, mind a jelenben én-mivoltomat, én-erőmet. Emberi erőim – én-erőim – a Nappal jönnek létre s a Nappal ébrednek fel. Ők azok a Naplények, akik nem csak vezető szellemei a Föld-korszaknak, a földi létnek, de maguk a teremtők is: a harmadikos Teremtéstörténet epocha keretein belül beszélünk a gyerekeknek a Föld létrejöttéről, mely folyamatban a Teremtő Istenek, az Elohák működnek, azaz Nap-erőknek köszönhető a földi világ, hiszen az Elohák Nap-lények. Nota bene: harmadik osztályban visszük ezt a gyerekek elé, amikor a 9 éves kori változás („Rubikon”) során az én-fejlődés egy kiemelkedő lépcsőfokát élik meg. Ébredő földi én-jüket ezáltal Napszellemek magasztos tetteivel kapcsoljuk össze, vagyis tulajdonképpen az egész Kozmosszal. Ezzel elültetjük az ébredő egoizmus kiegyensúlyozó erőinek csíráit, amelyek által a majdani felnőtteknek lehetősége lesz/lehet a szabadságra. Lehetőség a valódi szabadságra, amely nem az egoizmus terméke, hanem a kozmikus kapcsolat által folyamatában kialakuló magasabb Én-kapcsolat áldása. Ez a harmadik osztályos tantervben válik explicitté, amikor az ébredő én elkezdi keresni önmagát; ekkor még természetesen leginkább tudat alatt, mintegy olya erő képében, amely belülről hajtja a gyerekeket önnön mivoltuk keresésére.

Ebben az ébredésben felmerül és kimondódik az igazság: teremtett lények vagyunk, akik a Teremtőnek köszönhetjük létünket. Vagyis: a materializmus gőgjével implicit szembeállítjuk a kiegyensúlyozó választ: „nem mi fújjuk a Passzát-szelet”. Csak akkor, ha ezt a tényt és korrelációt tudomásul vesszük, csak akkor ébredhet tisztelet és alázat a világ lényei, folyamatai és a Teremtő iránt kifelé, a bennünk rejlő ajándék-erő iránt befelé. „A Waldorf-pedagógia az emberiség gyógyszere” mondja Rudolf Steiner (GA 230., 12. előadás, Dornach, 1923. november 11.), vagyis emberiség szinten ültetjük el – mégpedig idejekorán – a kimondott igazságot már az alsó tagozatosokban, amely által az embernek lehetősége van rátalálni valódi helyére a világban, s benne tisztelet ébredhet az isteni működés felé, úgy kívül, mint odabent, az emberi szívben. Ez a viszonyulás, kapcsolat – mely meghatározza az ember tetteit a Földön – gyógyszer az emberiség és a Föld számára.

Ébredés minden reggel, mely beragyoghat minden napot…


Melyet a Te jóságod

A lelkembe beoltott

Tulajdonképpen az előbbi bekezdésekben benne rejlik, amit ide lehet fűzni: a Fromaszellemek a lemuriai korban tüzük egy szikráját oltják bele az akkor még fizikai, éter- és asztráltesttel (vagyis lélekkel) rendelkező emberbe; az én-t adományozzák az embernek. Adományozzák. De mi által? Mostani Föld-korszakunkat három másik planetáris korszak előzte meg, sorrendben visszafelé haladva: a régi Hold, a régi Nap és a kezdetek, a régi Szaturnusz. Amikor még „semmi” nem volt, elhangzott a Teremtő Ige: az Atya birodalmából felhangzó Szó arra vitte a régi Szaturnusz vezető szellemeit, a Trónokat (Akaratszellemek), hogy önmagukból áldozzanak oda „szubsztanciát”: ebből lett az a szaturnuszi ős-hő, amely teremtett világunk alapját adta. A hő és az áldozat: ez világunk alapja. Erre a tettre a Teremtő Ige „vitte rá” az Akaratszellemeket, mert meglátták azt a magasztos Tervet, ami alapján világunk felépülhetett, s amiben az isteni Jóság rejtezett. Ez a Fenséges Terv iránti odaadás keltette azt a jóságot az isteni lényekben, amely által a Hierarchia lényei sorban áldozatot hoztak, hogy világunk s benne az ember: legyen. Az Atya-szellem gondoskodó jósága és a Teremtés iránti szeretetete él tovább a magasabb szellemekben, általuk pedig az emberi lényben, egészen le, fizikai testéig. Az ember tehát minden lénytagjában hordozza az isteni jóságot, s egyben bizonysága is annak. Lelkében válhat ez tudatossá, mely tudat hővel áthatott érzést szülhet benne.


Hogy lehessek dolgos

Tudnivágyó, szorgos.

Tudjuk, hogy az emberi evolúció ezen hatalmas korszakokon át vezetett a Föld-korszakhoz, azon belül is hosszú-hosszú nagykorszakokon át, majd az Atlantiszt követő kultúrkorszakokon át oda, hogy – immáron én-nel rendelkező lényként – a Föld és a teremtett világ formálását az ember átvegye. Az ó-indiai emberek még visszavágytak az isteni világba s annak boldogságába, el akartak szakadni a földi világba kényszerítettségtől. Ám a fejlődés útja akkor már rég – a lemuriai korban megélt luciferi impulzus által – a földiség, az anyagba költözés folyamatában zajlott. (Ahogy tulajdonképp a kezdetektől, de a luciferi esemény hozta el azt, hogy az ember a polaritás világába került, vagyis kizuhant a paradicsomi egység állapotából. Ezt is odavisszük a harmadikos gyerekek elé, akik életútjuknak ebben a szakaszában épp ezen mennek keresztül.) Nem állt a választás szabadságában tehát, hogy az emberiség milyen irányban halad tovább. Az ős-perzsák már felismerték ezt a tényt, s elkezdtek berendezkedni a fizikai világban, elkezdték formálni, alakítani azt. Így haladt tehát ez a folyamat, ami az én-fejlődés folyamata is egyben – az ember-lét felé, amely lét az ember vagyis az emberi én-nek ajándékozza a formálás lehetőségét. Tehát munka által alakítjuk a világot. Az embererőn, az én-erőn és a minket körülvevő lehetőségeken keresztül formáljuk világunkat, amely tény az Isten jóságának köszönhető; isteni ajándék ez. Ehhez el kell jutni a munka alapját képező szorgalomhoz. Itt jöjjön egy kis kozmológia!

A szorgalom, a „dolgosság” Szaturnusz-princípium, ami minden lelkiség felett áll. A Szaturnusz-erő a kapu az Atya birodalmához, a tisztán szellemi világhoz. Ő a sorsunk őre, mind egyénileg, mind emberiség szinten, mert ő a Kozmikus Emlékezet, mely nem hagy minket elaludni, belekényelmesedni a földi létbe. Folyton emlékeztet bennünket, mint szellemi lényeket, életünk küldetésére, emberi sorsunkra. Ez ma jobbára tudat alatt működik s a sors vagy a „véletlen” játékának tekintjük. De akik az ébredés folyamatában elkezdenek a Szaturnusz fölé emelkedni, elkezdik legalább pillanatokra nyitogatni ezt az égi kaput, ami maga a Küszöbőr, azok bepillantást nyerhetnek az emberiség és saját emberi létük feladatába – szellemi szempontból. E látás a kényszerű „kötelességből” (mert dolgozni „kell”) szabad szeretettel vállalt, tudatos szorgalmat nevel, amely immáron visszavezet emberlétünk gyökeréhez, s amely által elkezdhetjük lehozni a szellemi világot a földibe, vagyis átalakíthatjuk ezt úgy, hogy kiszabadítjuk a materiális fogságából, mely által a teremtett világok – testvéreink – is fellélegezhetnek. A luciferi tett által bevezettettünk az anyag világába, de a Szaturnusz-erő szorgalma a magasabb Én-hez visszavezetve igaz szabadságot ad, hogy immáron magunk is Formálókká válhassunk. Ehhez nélkülözhetetlen az anyagi és a kozmikus-isteni világ megismerése. Tudást kell szereznünk, mely tudás nem csupán merkúri logika szerinti, hanem magasabb Bölcsesség hatja át. A bölcsesség iránti vágyakozás nélkül azonban nem lehetek kereső. Lelkemben meg kell, hogy jelenjen a vágyakozás, amely sosem hagy nyugodni, míg nem érzem lényem alapjaiban a valóság válaszait. A valódi tudás iránti vágyakozás vezet valódi megismeréshez, ez pedig „kozmikus szorgalomhoz”. Jupiter és Szaturnusz. Ez pedig sorsunk meghatározója (sorsbolygók), amelyek emberi tetteink szerint szabják meg jövőnket. Ha tudnivágyó és szorgos vagyok, akkor a jövő a kezemben van. A kérdés az, hogy milyen irányba viszem ezt a fejlődést, ami vagy összhangban van a kozmikus emberiség-feladattal vagy nem. (Utóbbi esetben persze ezt nem nevezhetem fejlődésnek, s egy ponton jön a szaturnuszi emlékeztető, pl. egy járvány.)

Mondhatnánk, hogy ezek elérhetetlen és megérthetetlen magasságokban állnak fölöttünk. Nos, való igaz, hogy a Nap feletti régiók (Mars, Jupiter, Szaturnusz) sosem szólalhatnának meg a mi földi valóságunkban a Nap alatti bolygók (Vénusz, Merkúr, Hold) nélkül. Ezen erők „lefordítják” a magasabb impulzusokat, beleviszik az anyagi világba, ahol mi a szemünkkel láthatjuk, a fülünkkel hallhatjuk mindazt az eredményt, megnyilvánulást, ami ebből elénk jön. A szubjektumban meg kell jelennie az objektumnak ahhoz, hogy az én kapcsolatot találjon utóbbihoz. Magyarul a lelkemben kell felébredjen a vágy (Vénusz-erő) a megismerés-keresés (Merkúr-erő) felé, amely az érzékelhető földiségben nyerhet teret (Hold-erő). Amennyiben azonban ez kimerül a földiségben, bezár engem a Nap alatti világba (vagyis Ahriman szférájába), s a Nap fölöttiből érkező impulzusok mindvégig érthetetlenek maradnak számomra, s mindig keresem az engem körülvevő jelenségek és sorsesemények materiális magyarázatát. (Pl. egy vírus az oka egy járványnak. Pedig valójában csak a földi eszköze egy szellemi impulzusnak.) Mi kötheti össze a két világot? (Nap alattit és fölöttit.) Maga a Nap, vagyis az emberi én! Az én-ben vagyis önnön magamban rejlik annak lehetősége, hogy összekössem a két világot, másképp szólva, hogy a földibe belevigyem a szellemi valóságot saját választásom (döntésem) útján. Ehhez azonban megismerésen keresztül vezet az út: a merkúri megismerés-keresést össze kell kapcsolnom a jupiteri bölcsességgel. Amikor ez megtörténik, azzal le tudok térdelni (alázat – Szaturnusz) a magasabb világok kapujában, hogy az kinyílhasson előttem. Nos, ezt természetesen az az ember képes megtenni, akinek én-je már megszületett a földi létben, vagyis nem a gyerekek, hanem a felnőttek. A gyerekek még úton vannak ehhez, s a felnőtteknek kellene őket ebben úgy segíteni, hogy ne ragadjanak benne a Nap alattiban. Ehhez valódi megismerésből, ember- és világismeretből kell merítenie a felnőttnek az impulzusokat. Tehát először is ki kell tudnom mondani azt, hogy létezik Isten, létezik szellemi világ, s mi emberek, teremtett lények vagyunk benne, de a Teremtés továbbalakításának médiumai. Kérdés, hogy mi szerint történhet ez az emberi folyamat.


Fény és erő Tőled ered,

Szeretet és hála Neked.

A szellemtudomány körvonalaiban Rudolf Steiner azt írja, hogy az emberi Én Istennel egylényegű. Tehát nem azonos vele, de az isteni minőséget hordja magában, olyan, mint a csepp víz és a tenger. Hogyha azonban ez az én a Formaszellemek által adományozott lénytag, akkor be kellene hogy álljon a hierarchikus rendbe, s ezzel nem is rendelkezne szabadsággal a Teremtés továbbalakításában. (A Hierarchiáknak nincs szabadsága. Magasrendű odaadottságukban fel sem merül, hogy ne az Atya impulzust szolgálják, hiszen látják annak tökéletességét.) Vagyis az ember legmagasabb mivolta az, amit úgy hívunk, hogy magasabb Én. Ez az Én sosem száll alá a fizikai világba, de belehat abba. A Formaszellemektől kapott én-szikra pedig arra hivatott, hogy ennek a magasabb Én-nek a tükre, képmása legyen a földi létben. Az „ajtó” tehát az én-organizáció, amely kapcsolatba hozhat engem Önmagammal. Döntéseim (lelki Nap) vihetnek a Nap alatti vagy az a feletti szférákba, a kettőt összekapcsolhatja. De erre csak akkor képes, ha a magasabb Én tudatosan átvilágítja a földi én-organizációt. Ennek lehetőségét Krisztus hozta el az embernek, általa kaptuk meg azt az erőt és lehetőséget, hogy a magasabb Én tudatosan tükröződhet a földi én-organizációban. De ennek szabadságban kell történnie, vagyis az én döntésem alapján. Hol van meg a döntéseim lehetősége? A földi én-organizációban. Akkor minden döntésem magasabb Én szerinti? Nem. Ugyanis magasabb Én-emnek nem vagyok – jelen pillanatban – tudatában. Még csak úton vagyok ehhez. A magasabb Én ugyan folyamatosan belesugároz a földi Én-embe és életembe, sorseseményeimen keresztül hat például. De ennek nem feltétlen kerülök tudatába. Mégis működik bennem valahol tudat alatt ez az impulzus, ez visz el többek között oda, hogy vágyéletemben nem csak az önös vágyak, de a világ valódi megismerése iránti vágy, AZ igazság iránti vágy is megjelenik. Kérdés, hogy elaltatom-e lustaságommal vagy vállalom a kényelmetlenségeket azzal, hogy elindulok a magasabb Én felé. A Krisztus-lény Michael erőin keresztül minden esetre erre ad lehetőséget. Úgy is mondhatnám, erre vár az „ég felhőin”. Tehát nem a sírboltban, nem az anyagban. A megismerésnek el kell indulnia Én-magam felé, akit a magasabb világokban találok meg. Ekkor történhet meg az a magasabb találkozás, amikor először is találkozom a Küszöb Őrével. Ő nem enged tovább ezen az úton, csak, ha valóban sikerült átlényegülnöm úgy, hogy tudatomat áthatja a magasabb létezésem tudata, megélése (nem a képzete!). Ha találkoztam a Küszöb Őrével, akkor szembesülök vele, hogy ki is vagyok én: egy kettős természetű lény, egy ocsmány és egy magasztos, egy illuzórikus és egy valódi, örökéletű. Tat tvam asi. Ez elvezet a felismeréshez, s ezzel kezembe vettem a saját életutam. A szellemi Hierarchiák hátralépnek s innentől már felelős vagyok magamért, „őrzője lettem testvéremnek”. Visszaút nincs. Persze ez is fáj, amikor az ember erre rájön. Nincs út, csak előre. Jóllehet nem marad az ember segítség nélkül: a Krisztus-erő végig ott áll, de nekem kell akarnom a segítségét. Ekkor, egy magasabb állapotban mintegy világossá válik előttem minden, mintegy magaslatról széttekintve látom a Teremtést, a Művet, s az életemet, a feladatomat benne. Könnyen lehet, hogy megtorpanok, megrettenek, s erőmet veszítem. De ha képes vagyok kimondani: „Fény és erő Tőled ered”, akkor az egyes szám második személyű megszólításban már benne rejlik, hogy „én tebenned vagyok és Te énbennem”. Úgy is mondhatom: „a Krisztus énbennem”. Végtelen erőket kapok, és világosság és akarat eggyé válik bennem a felismerésben. „TE VAGY” – ez az élmény vezet engem ahhoz is, hogy „ÉN VAGYOK”.

A felismerésben Isten előttem áll. A teremtett lényben, az élmény valódiságában pedig szeretet és hála ébred: Isten iránt, az egész Hierarchikus rend, a világ összes lénye és folyamata iránt, embermivoltom iránt, az emberiség és a lehetőségek iránt. S ekkor körülnézek: tanár vagyok, gyerekeket látok magam körül. Itt a jövő lehetősége is.

Amikor a szívben szeretet és hála ébred, az az én-t erősíti, mert a magasabb Én-hez kapcsolódik. Ha bennem ez fel tud ébredni, akkor valóban kézen tudom fogni a körém nálamnál később születetteket. Alázattal, Tudással, Szeretettel. S persze nem szűnnek meg alacsonyabb lénytagjaim, továbbra is botladozok, én-em eztán is képes a Nap alatti szférákat választani. De megnyílt számomra a lehetőség kapuja, hogy – ha akarom – képes vagyok mindezt átvilágítani a magasabb szempontok fényével, s mindig kapok erőt is a magasabb szempontú döntések kivitelezéséhez, legyenek bármily kényelmetlenek. A nevelés művészetté, vagyis szent folyamattá válik bennem. A felébredő szeretet és hála az Isten felé átsugározza lényemet, s így vagyok képes minden reggel mondani a gyerekekkel közösen: Fény és erő Tőled ered, szeretet és hála neked.

Türkössy Szilárd negyedikes osztálytanító, a Christophorus Waldorf Iskola tanára Budapesten.

Please enter Google Username or ID to start!
Example: clip360net or 116819034451508671546
Title
Caption
File name
Size
Alignment
Link to
  Open new windows
  Rel nofollow